A legjobb azokkal, akiknek az igene igen, a neme nem és amúgy meg semmi kombiné nincsen.

Helye van a hallgatásnak, helye van a szomorúságnak és valahogy – időtágító módon – mindig tér nyílik a valódi találkozásra.

Az ilyen emberek társaságában a legelvadultabban zakatoló elme is lecsendesedik, az ember ül és lélegzik,

nem érez semmiféle késztetést arra, hogy előadja magát, hogy megmondja, megmagyarázza,

hogy megoldja, helyretegye, hogy megragadja, hogy akarja.

Csak ül a fűben mezítláb és hallgatja maga körül a zsongás-zsibongást.  Hogy nélküle is forog a világ. Hogy élnek, lebbennek, szinte integetnek a levelek, hogy elevenség van mindenütt, és hogy mindehhez létével ő egyáltalában semmit hozzá nem tesz.

(…)

Hol vagytok, indiánok?

És hová bújt lelkem indiánja?