A blog nőnapi akciója, az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretein belül március 8-ig minden nap egy kapcsolódó irodalmi szöveget osztok meg ebben a rovatban szubjektív kommentárokkal ellátva.

Az első választott szöveg – egy 1976-os novella – „provokatív” módon egy férfi, ráadásul egy amolyan igazi „egy darabból való” erdélyi ember tollából származik. Megdöbbentő, hogy ez a nagy termetű, szűkszavú ember, ez a számtalan „tüskevárat” és „téli berket” megjárt Szilágyi István mennyire bele tud érezni, mennyire bele tud merülni egy mai szemmel viselhetetlenül nehéz (de a korban egyébként tipikusnak mondható) női sors mélyrétegeibe.

Eredetien és érzékenyen nyúl a témához. Az ő általa teremtett híres (hírhedt) női karakter egyébként a Kő hull apadó kútba… című regény Szendy Ilkája, egy század eleji, jajdoni (zilahi) „szingli”, aki nem bírja a város fullasztó társadalmi viszonyait, és destruktívan lázad ellene elindítva egy sziszüphoszi, véget nem érő kőgörgeteget, melyet a szerző valami elképesztő nyelvi és lélektani leleménnyel jelenít meg…

A Katlanváros című novelláskötet Asszonyélet egy sírkövön című írásában a főszereplő Adorjányi Julianna mint a gyönge idegzetű Ilka tökéletes ellenpólusa jelenik meg. Engedelmes, erős asszony. Hogy „sorsának” engedelmes, az korántsem valamiféle megalkuvást és permanens szenvedést jelent. Ez számára a természetes, és mindig, minden helyzetben az életet választja, az életet hirdeti szavaival, csöndjeivel, tetteivel. A novella elidőzés és emlékezés a szerző gyermekkorából ismert asszony sírköve mellett. A mintegy hangosan gondolkodó, az olvasó szeme előtt szinte dokumentumfilmet pergető elbeszélő a síron megjelenő név- és évszámrengeteg alapján kísérli meg rekonstruálni, próbálja meg felgöngyölíteni az asszonysors történetének szövevényes szálait. És a gyermekkori betegségekben, aztán a háborúban eltemetett gyermekek és férj alakjának, a századfordulós háztartási gondoknak, a folytonos búcsúzásnak, várakozásnak, új életek fogadásának körforgásából elkezd kibomlani, kontúrosodni, megelevenedni egy női portré, hogy aztán újra a kavargó múlt ködébe vesszen…

Nem árt néha jól megnézni egy-egy beszédes arcot, kihallani régről egy sokatmondó hangot, hátratekinteni elődeinkre, terebélyes családfánk eredőire. A nagy fa mélyen barázdált, időrágta arcára. Legutóbbi meghatározó élményem ezzel kapcsolatban egy workshop, amelynek keretében anyasággal összefüggő népdalokat énekeltünk. A magát citerával kísérő, tűzrőlpattant, élénk szemű, rigóhangú lány arra kérte a jelen lévő nőket, úgy mutatkozzanak be, hogy mondják el édesanyjuk, nagyanyjuk és dédanyjuk nevét. Döbbenetes ereje volt ennek a körnek. 

Az én dédnagyanyám Csapkovits Izabella Aranka – regényes név, nem? A sorsa inkább keserű, de ez már egy másik történet…

 A Szilágyi István által megidézett asszonyalakéhoz viszont ezt a néhány sort feltétlenül idézném: „Az nyilván számomra sem volt titok, hogy egy-egy attitűd előfordulásának gyakorisága változhat koronként, hisz más-más az alapvető létkihívás, mellyel viszonyulásválaszt kényszeríthet a többségre egy adott társadalmi rend. De úgy gondoltam, hogy mindez nem zárhatja ki az én fentebbi elképzeléseimet, mely szerint minden meghatározottsága mellett, sőt ellenére is »egyéniségnek« látom az embert, a mindenfajtát, a mindenkorit. Vagyis ha előbb emberi alapminőségeket emlegettem – elsődlegesen érzelmekben sűrűsödőt –, erre érvényes példaként a fiat, férjet háborúból hazaváró anya vagy feleség képe jelenik meg előttem. Erkölcs, szokás koronként változhat, tudom, fel- és letűnhetnek eszmék és díszletek, de az anya aggódása a hadba vonult fiúért, mióta a hadbavonulást az emberi csoportérdek vagy mi feltalálta, azonos lehetett. Az anyák ezért bizonyára mindig is hiábavaló őrültségnek érezhették a háborút, lehetett az akkor éppen divatos fegyvernem faltörő kos vagy lézersugár, és lehetett a fővállalkozó akár Nagy Sándor, akár Kis Pippin.”

(Katlanváros, MMA Kiadó, 2019, 30–31. o.)