Aki gyors, az „ott van a szeren”. Ott van – elsősorban a figyelme, ha pedig a figyelme ott van, akkor ő maga is – a jelenben, 100 %-osan. És itt a kulcs. Aki gyorsan, jól reagál, az lényeglátó. Nem csupán a startpisztoly eldördülésekor, de úgy általában is tudja, hogy ő kicsoda, mit akar, tudja, mi vár rá, ugyanakkor a kiszámíthatatlan tényezőket is tudomásul veszi. És, ami a legfontosabb: már a jel érkezése előtt döntött.

Gyorsnak lenni egyrészt (szellemi-lelki) beállítódás, másrészt (fizikai) edzettség kérdése. Mindazonáltal aki fejben gyors, az testben lassú, nehézkedő is lehet és fordítva. Nem adja magát tehát olyan könnyen a párhuzam, mint az erő és a kitartás kondicionális képességét és egyéb dimenzióit vizsgálva. Pont azért, mert a gyorsaság esetében az embert leginkább determináló faktor, az idő a mérő. Amely egyrészt relatív, egy bizonyos szemszögből nem is létező, ugyanakkor a stopper mögött, illetve a sprintet életre-halálra futó esetében abszolút.

Lelki szemeim előtt tanmesék elevenednek meg, a teknős és a nyúl például, továbbá bekúszik a divatos „slow life” mozgalom csigája is. Mindazonáltal fontos leszögezni, hogy a gyorsaság se a sportban, se a hétköznapi életben nem összekeverendő az instant megoldásokat kereső, a meggondolatlanságot és a reflexió hiányát idéző fast életmóddal és világnézettel.

A gyorsaság lényege épp a másodpercek töredéke alatt megvalósuló összpontosulás és egységesülés, valami mélyebb stabilitás megtalálása, a startjel-adó tehát itt sosem játékpisztoly vagy fakard, hanem valami „emberfeletti” reflex megelevenítője. Aki gyors-erőt mozgósít, az sosem spórol az energiáival, belead apait-anyait, mindig a saját határait feszegeti, és mindig bele is hal kicsit – önként, szabadon.

 A hétköznapi életben sokunk szenved attól az érzéstől, hogy rohannia kell, hogy nem tud megállni, hogy a lelke fizikai testét utolérni nem tudja. A tér-idő mátrixba zárva alapélmény lehet a megkésettség, a hajszoltság, hogy mi magunk még nem tartunk ott, ahol az életünk. De voltaképp mit is jelent készen állni valamire? Nem lehet, hogy ez illúzió? Ha valaki benső világából merítve életének eseményeit szükségszerűségeknek és szellemi-lelki fejlődése állomásainak tudja tekinteni, a maga dolgát könnyíti meg. Így kevesebb a szélmalomharc – bár sokan egyéni rekordokat felállítva ezt járatják csúcsra.

 Ha azonban valaki jól szeretne gazdálkodni az energiáival, rendszeres gyakorlással trenírozhatja magát a mindentől függetlenedni tudó lelki jelenlétre. Ehhez persze érdemes elfelejteni azt a szolgáltatás-dömpinget, mely – megfelelő anyagi ráfordítással – rendelkezésünkre áll, és egyszerű, új rituálék bevezetésével megtanulni figyelni kicsit odabentre.

Gyakran az olyan emberek hoznak rendre jó döntéseket, akik hagyják maguknak megemészteni a dolgokat, vagy akár hangosan gondolkodni sem röstellnek. A koncentráció, a külvilág teljes kizárása, a belemenés bátorsága adja az erejüket. Aki meg hirtelen, annál a kezdeti, az induló energia óriási, de gyakran nagyobb a füstje, mint a lángja – nincs mögötte igazi elhatározás, kitartás, eltökéltség. Aki hirtelen, annál kevés a sportban egyébként alapvető önfegyelem és önkontroll. Nem jól gazdálkodik az energiáival, nem tudja őket mederbe terelni, nagy nekiveselkedések után hamar elfárad, el is bizonytalanodik út közben, vagy csak elmegy a kedve, a motivációja – a nélkül meg nehéz.

A jó döntések, a valódi elköteleződés sosem a hajrában, hanem mindig csendben, belső szobában születnek. Innen indul meg a versenyző kifelé a „vigyázzra”, a „kész”-re már készen áll a világgal való esetleges konfrontációra, a tűzre izzítja a benső hajtómotort, koncentrálja az energiákat, a rajtra pedig kilő, és utána az özönvíz…

És mi történik az erőfeszítés közben? Az erőfeszítés erejét, mélyét mindig az önátadás mértéke adja, sőt, voltaképp át is minősíti azt. Megemeli – résztvevőjével együtt.

Az erejét feszítő itt már nem önmaga, túllépett magán, kiüresedett, önfeledt, hagyja megnyilvánulni azt a nagyobb, meghatározhatatlan energiát, mely magával ragadja őt. Az eksztázis jelentése: ki-lépés – zárt önmagunkból, a látszatvalóságból. Megnyílik egy új dimenzió, feltárul az időkapu, és eltűnnek a fizikai korlátok. Ennél erősebb doppingszer nincs. Az igazi sportoló valójában metafizikus alkat.  Szemeit a láthatatlanra szegezi, túllát és túlszalad a célon.