Megállja a helyét, kiállja a próbát, lefutja a távot, tartja a tempót, kiütéses győzelmet arat. Mind-mind aktív igék, amelyek az emberi erőfeszítés nagyszerűségét hangsúlyozzák. Ugyanakkor az ilyen igazán kitartó, nem feltétlenül sportban utazó embertársakra jellemző egy sor másféle tulajdonság is. Valójában korántsem csak akaratból építkeznek, valami más, rejtettebb erő is hajtja őket előre, gyakran olyan mélyebb, benső erőforrásokat mozgósítva, melyek léte és megelevenedése őket magukat is meglepi… Az elkövetkezőkben – az erő után – az állóképesség kondicionális képességének fogalmát, tágabb jelentésmezejét és lelki hátterét vizsgálom.
A teljesítményét folyamatosan (ritkán kellőképp fokozatosan) növelni igyekvő – ha nem is él-, de – hobbisportoló az edzés során átél bizonyos tipikus fáradási szakaszokat, melyek aránya függ az aktuális edzettségi állapotától, a terhelés jellegétől és egy sor más tényezőtől is. Pihent állapotban még jöhet akármi, az energiamozgósító fázisban viszont már szükség van az akaratra és a biztatásra, az ún. dekompenzációs fázis meg már olyan kimerült állapotot eredményez, mely megköveteli a tevékenység felfüggesztését és a szervezet regenerációs fázisba léptetését.
És itt jön egy nagyon elgondolkoztató dolog: a szervezetnek ahhoz, hogy fejlődni, épülni tudjon, pihenésre legalább annyira szüksége van, mint terhelésre. És ha a megérdemelt pihenést nem adjuk meg neki, hiába minden erőfeszítés a teremben vagy a terepen, stagnálhat, sőt csökkenhet is az edzettségi állapotunk. Aki nem figyeli kellőképpen teste jelzéseit az edzés során, sosem lesz a szó klasszikus értelmében sportoló. Tulajdonképpen azzal adjuk meg a kellő tiszteletet saját testünknek, ha azt adjuk neki, amire épp szüksége van, és ez korántsem egyértelmű egy ilyen gépesített, testtől elidegenedett, elmepörgésre és instant megoldásokra épülő világban.
Az izomerősítő gyakorlatok között megkülönböztetjük a statikus és dinamikus típusúakat. A statikus látszólag nem mozgat meg, valójában a mélyizmok leghatékonyabb edzője. Statikus gyakorlatok végzésekor az izom eredése és tapadása között nincs elmozdulás, de az izom permanensen feszül. Ezek a legfárasztóbb gyakorlatok, meghatározott ideig kell őket ki- és megtartani. Aztán le lehet hanyatlani, össze lehet csuklani, akár egy gumibaba – mint szüléskor a kontrakció után (bár ott a benső, simaizmokról van szó)…
A kisgyerekes lét kapcsán fogalmazott úgy az egyik, számomra meghatározó figura, aki már lefutotta a maga ilyen jellegű kilométereit, hogy tartalékoljam az energiáimat, mert ez bizony hosszútávfutás. Tekintve akkori végkimerültnek tetsző állapotomat, nem üdvözöltem ezt a realista megjegyzést, de most már értékelni tudom.
Ez a fajta józanság nagyon sok felesleges és szélsőséges (ön)terheléstől megóvhat. Merthogy az aggódásnak, a különböző félelmek módszeres éltetésének az erőforrások megcsapolásán, az energia pazarlásán túl semmi más funkciója és értelme nincsen. Kizárólag elvesz mindenkitől.
Aki a fókuszába tiszta szívből a fejlődni vágyást állítja – testi és szellemi-lelki értelemben egyaránt –, és mutat némi alázatot létezésével kapcsolatban, tehát nem magát teszi meg „elsődleges mozgatónak”, az olyan nagyon nem lőhet mellé. Nem kap majd dührohamot, ha elveszik a homokozólapátot, vagy ha épp nem elsőnek ér célba. Nem borul ki, amikor (d)önteni kell. És képes lesz megállni a viharban, futni "keresztben jégesőben" és néha a földtől is elrugaszkodni megugorva azt a lécet, melyet épp elé tett az élet.
