Ezen a képen egy elégedett, önbizalomban, jövő iránti nyitottságban és örömteli várakozásban fürdőző nőt láthatunk. A kép egy jóléti helyszínen készült, távol a világ zajától. A hegy tetejéről azonban mindig le kell ereszkedni: az utazás véget ért, hazaérve – épp 33. születésnapján – aggasztó hírekkel szembesült a külvilági ingerektől jólesőn eltávolodó. A leglélekfárasztóbb és legelidegenítőbb tevékenység a bénító félelem, önköreink kőhordalékának sziszifuszi görgetése. A legmegnyugtatóbb, a legéletigenlőbb az otthonos tevés-vevés, az önfeledt belemerülés.

Ádámtól és Évától kellene kezdeni ezt a bejegyzést. A bibliai bűnbeesés történetének, a csábító, kígyóval cimboráló első nőnek a démonizálása a kutatók szerint ugyanis nagyban rányomta a bélyegét az egész nőtörténetre, és egyik eredője volt a nők évszázados elnyomásának. Ugyanakkor az égi és földi nő, az égi és földi szerelem, a nő mint ihlető múzsa mindig is tárgya volt a filozófiai, vallásfilozófiai diskurzusoknak és a művészeteknek egyaránt. Ez a végletes, éles és életszerűtlen szembeállítás, a durva kontrasztok sajnos a mai napig jellemzik gondolkodás-és beszédmódunkat, nincs meg a felismerési képességünk, a benső tágasságunk ahhoz, hogy áttörjük a szellemi-lelki korlátokat, ennek pedig szintén (társadalom- és kultúr)történeti gyökerei vannak.

(A blog nőnapi akciója, az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretein belül március 8-ig minden nap egy kapcsolódó irodalmi szöveg(részlet)et osztok meg ebben a rovatban szubjektív kommentárokkal ellátva.)

Gyönge idegzetű teremtésként alaposan beletört a bicskám Tóth Krisztina legutóbbi novelláskötetébe, a Fehér farkas címűbe. Fizikai rosszullét környékez ugyanis bizonyos kíméletlenül valóságos jelenségek nagyfeszültségű – még ha csak – érzékeltetésének hatására is, aztán rendre napokig nem tudok szabadulni tőlük. Úgyhogy a címadó novellát sem sikerült végigolvasni – viszont volt egy, amelynek a felidézése most paradox módon a soron következő leányálmos bejegyzésem felé lendített.

A blog nőnapi akciója, az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretein belül március 8-ig minden nap egy kapcsolódó irodalmi szöveget osztok meg ebben a rovatban szubjektív kommentárokkal ellátva.

Az első választott szöveg – egy 1976-os novella – „provokatív” módon egy férfi, ráadásul egy amolyan igazi „egy darabból való” erdélyi ember tollából származik. Megdöbbentő, hogy ez a nagy termetű, szűkszavú ember, ez a számtalan „tüskevárat” és „téli berket” megjárt Szilágyi István mennyire bele tud érezni, mennyire bele tud merülni egy mai szemmel viselhetetlenül nehéz (de a korban egyébként tipikusnak mondható) női sors mélyrétegeibe.

Sok olyan ember van, aki ujjait kevéssé képes a kor ütőerére helyezni, és meghallani azt a finom pulzálást, mely már egész más ritmust ad, mint egykor. Aki beleragad a régi mintába, a régi paradigmába, az még ma sem érzi, hogy például a szexista poénok mennyire leleplezik nem túl magas EQ-szintjét. Kár, hogy annyira érzékenyek és bizonytalanok vagyunk még ennek a – végtére is – normalitásnak a triviálisként kezelésében, hogy az egysejtűek böffentéseit nem csupán egy lesajnáló tekintettel díjazzuk, hanem erőt feszítünk, bizonyítani akarunk – olyan dolgokat veszünk vadul védelmünkbe, melyeknek „egy bizonyos szint fölött” nyilvánvalóan önértéke van.

„Mindig menő akartam lenni, de sosem sikerült.” (Ismeretlen ismerős)

„Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” (Lente Bálint)

 Elöljáróban: A „menő” kifejezés ebben a cikkben a haladó, a "korral járó" szinonimája, de nem a tömegtrendi meg lájkvadász értelemben, hanem a magasabb minőséget kereső, munkáló, a saját, személyes kérdéseket artikulálni merő, hiteles válaszokat kereső, szokásformálásra képes, önmeghaladásra törekvő, élethosszig tanulni vágyó értelmében.  

– Anya, ez a fa ordít! – állapítja meg leleménnyel ötéves kisfiam a képen látható faarcra csodálkozva.

– Lehet, az történt vele, amit a húgod feltételez sokszor: „Világgá ment a szíve.”

– De miért maradt így?

– Talán mert elfelejtette, kicsoda ő valójában…

Házmesterünknek adjunk szép mosolyokat… (Cseh Tamás – Bereményi Géza)

Egy ideje – mióta a gyermekeim állami intézménybe járnak – kezd világossá válni számomra, hogy még ma is Kádár országában élek. Kiemelném, hogy nem a történeti és társadalmi, pláne nem a közéleti és aktuálpolitikai vonatkozás érdekel (ezekhez nem értek), sokkal inkább a kollektív tudattalanban élő folytonosság az akkor és most között. Ez a tudatállapot rendre visszatérő reflexeket, mintázatokat, aha-érzéseket generál, és belengi a köztereket valami furcsa nosztalgiával. Legutóbb a felújított Moszkva – pardon, Széll Kálmán – téren éreztem ezt, ahol egy figura tangóharmonikával játszotta a Besame muchót. Furcsa mód a dallam behívta nekem a Megáll az időt is, bár az égen nem voltak még csillagok. Valami nem változik, nincs új nap alatt – az 56-os villamosra szállva otthonos, meghitt öröm szétáradását éreztem odabent. „Itthon vagyok, itthon vagyok.” 

Már számos fővárosi és vidéki cukrászdában kóstolható a szimbolikusan Magyarország „születésnapjára”, augusztus 20-ára sütött legfrissebb, legfinomabb „ország tortája”. A Magyar Cukrász Iparosok Országos Ipartestülete idén tizenharmadik alkalommal hirdette meg a versenyt, melynek jóvoltából minden évben másféle ízvilágban merülhet el a kulináris élvezeteknek előszeretettel hódoló közönség. Ezúttal a málna vitte el a pálmát, Tóth Norbert dunaföldvári cukrászmester alkotása, a Boldogasszony csipkéje nevet viselő torta kapta a kitüntető címet. Boldogasszony csipkéje a gasztronómiai mellett kisebb esztétikai utazásra is hív... 

A Dunánál, a kanyarulatánál. A kősziklára épült visegrádi várral szemben. A kompállomáshoz közel, a parton ülve. A túlsó partra nézve. Egymás mellett, csendben. Néha a hullámok föl-föl dobnak egy-egy gondolatkövet, de sok belőlük csak hordalék, nincs jelentősége, elviszi a víz. Van azonban, hogy a tükröződő eget kémlelve az ember gyöngyre lel, amit aztán ki kell halásznia, akkor is, ha mély a víz, akkor is, ha éget a nap, akkor is, ha odaát már hangol a zenekar…