Ádámtól és Évától kellene kezdeni ezt a bejegyzést. A bibliai bűnbeesés történetének, a csábító, kígyóval cimboráló első nőnek a démonizálása a kutatók szerint ugyanis nagyban rányomta a bélyegét az egész nőtörténetre, és egyik eredője volt a nők évszázados elnyomásának. Ugyanakkor az égi és földi nő, az égi és földi szerelem, a nő mint ihlető múzsa mindig is tárgya volt a filozófiai, vallásfilozófiai diskurzusoknak és a művészeteknek egyaránt. Ez a végletes, éles és életszerűtlen szembeállítás, a durva kontrasztok sajnos a mai napig jellemzik gondolkodás-és beszédmódunkat, nincs meg a felismerési képességünk, a benső tágasságunk ahhoz, hogy áttörjük a szellemi-lelki korlátokat, ennek pedig szintén (társadalom- és kultúr)történeti gyökerei vannak.
Ebben a bejegyzésben a kacérság lélektanát és a vele kapcsolatos tévképzeteket kutatva – az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretében – egy csokorba kerül Márquez Mikszáthtal.
Az idei évem első színházélménye Gabriel García Márquez Bánatos kurváim emlékezete egyszereplős előadása volt. Felidézve ennek nőképét és mondjuk a Száz év magány „ősasszony” Ursuláját, nem gondolom, hogy kifejezetten beleillik az itt kirajzolni igyekezett női vonalba, de hát a hosszú évekig csupa nő nevelte Márquezt, a ravaszdi öreg mágust nem is ilyetén érzékenységéért szeretjük: „Aki megkérdezi tőlem, annak mindig az igazat válaszolom: a kurvák sose hagytak időt rá, hogy nős ember legyek.” (Egyébként persze nős volt.)
Ami a felelősség áthárítását illeti, az Mikszáth Kálmán, a legnagyobb pipás palóc egyik figurájának, a don quijote-i Pongrácz István grófnak a történetében is alaposan tetten érhető. A regény másik főszereplője egy elárvult fiatal lány, Apolka, aki gyámszülei érdekközpontú csatározásának kereszttüzébe kerül. Apolka szépsége és engedelmessége kiházasításának körülményeit tekintve ígéretesnek mutatkozik. Szerencsére azonban más sorsot szán neki az ég. A Beszterce ostromából való a következő párbeszéd:
„– Zsuzsanna – szólt a nejéhez –, ma jól megnéztem a gyermek arcát. Tudod-e, hogy nagyon szép lesz, veszettül szép lesz, ha megnő. S végre is, miért ne lenne szép? Mondtál valamit, Zsuzsanna? Hogy, semmit se mondtál? Okosan is teszed, ha hallgatsz. Mosdasd, fésültesd a gyermeket és járasd tisztán. Azt akarom, hogy csinos legyen. Az nem lesz nekem rossz, ha szép lesz, még talán neki se. Van valami átkozottul kellemes az arcában.
Aztán behítta Apolkát a konyhából, sokáig nézegette és átadta neki a selyempapírba göngyölgetett szappant.
– No, kutyamája – fordítá a hangját szelídre, enyelgőre –, mit hozott a gyámapa az ő báránykájának. Ide hamar kezet csókolni.
A lányka kezet csókolt és kitakarta burkából a tárgyat; s amint megösmerte, hogy szappan, édesen elmosolyodott. Nem a gyermek mosolya volt ez többé, mely a mézeskalácsoknál hasadt volt ki arcán, hanem a szűzé. Ah, szappan! Szagos szappan. Arcra való szappan. Elpirult egész a füle hegyéig és elfutott. A kis szappan-kocka annyi mindent mondott, finom ingerlő illata szállt, szállt, az orrán keresztül, betölté egész lényét, minden porcikáját, átszivárgott az erein a vérébe és dörömbözött a szívén, felkeltve, életre ébresztve azt a kis szörnyeteget, mely, mint a karikába tekergőzött kígyó, dermedten, élettelenül alszik még a bakfisban – a kacérságot. Éva leánya, kopogtatnak. A szappan beszél hozzád. Hallod-e, sejted-e?” (Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma)
Aki elméletileg és konkrétan is a kacérság jelenségének nyomába eredt, az a személyek közötti kapcsolatok társadalmi működését tanulmányozó német filozófus-szociológus, Georg Simmel. A Veszedelmes viszonyok sorozat egyik esszéjében tárgyalja a kacérság mibenlétét. A játék kifinomultsága sokat ígérő, és önmagában is gyönyörködtet, ugyanakkor vágyfokozóként is funkcionál:
Kacér az, „aki váltogatva vagy éppen egyszerre engedékeny és elutasító, jelképesen, utalásszerűen, úgyszólván »a távolból« mond igent és nemet, ad is meg nem is; vagy platóni nyelven, egymásnak feszítve váltogatja a birtoklást a nem birtoklással, miközben egyszerre érezteti mindkettőt – ezzel a különös antitézissel és szintézissel ébresztve tetszést és vágyakozást.” (Georg Simmel: A kacérság lélektana)
A tetszeni vágyásról, a szépség megmutatásának külső és belső motivációiról már korábban írtam egy bejegyzést. Ami a kacérságot illeti, az egészen bizonyosan nem nemhez, hanem egyénhez – vérmérséklethez, neveltetéshez, életstílushoz – köthető tulajdonság, mely bizonyos etikai alapok szem előtt tartásával voltaképp egészen ártatlan dolognak, hovatovább az életöröm, az életszeretet, a felszabadultság megnyilvánulásának tekinthető, mely nélkül szegényebb volna a világ.
