(A blog nőnapi akciója, az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretein belül március 8-ig minden nap egy kapcsolódó irodalmi szöveg(részlet)et osztok meg ebben a rovatban szubjektív kommentárokkal ellátva.)
Gyönge idegzetű teremtésként alaposan beletört a bicskám Tóth Krisztina legutóbbi novelláskötetébe, a Fehér farkas címűbe. Fizikai rosszullét környékez ugyanis bizonyos kíméletlenül valóságos jelenségek nagyfeszültségű – még ha csak – érzékeltetésének hatására is, aztán rendre napokig nem tudok szabadulni tőlük. Úgyhogy a címadó novellát sem sikerült végigolvasni – viszont volt egy, amelynek a felidézése most paradox módon a soron következő leányálmos bejegyzésem felé lendített.
A Hírhozó egy igazi „kamuarcról” szól, és szintén mellbevágó, mégis – itt számomra megnyugtató módon – képbe jön az egyéni felelősség kérdése, mert egy (életkor szerint legalábbis) felnőtt nő felnőtt döntéseiről, valóság- és önismeretéről, valamint értékítéleteiről van szó. Nem is mondanék többet a történetről, inkább azt emelném ki, hogy a csábító negyvenes a novella elején hatásvadász módon épp egy Virginia Woolf-kötetet vásárol ifjú kiszemeltjétől az antikváriumban – mélyen a szemébe nézve. A hullámok című kötet emlékezetes megvásárlása és aztán a sokasodó látogatások az önvédelmi bástyákkal kevéssé rendelkező, szereleméhes női lélekben nagy hullámokat kavarnak, amelyek sodorni kezdik, végül – minden valószínűség szerint – örvénybe taszítják a lányt… messze a valóság partjaitól.
Sem gyermek-, sem kamaszkoráról nem értesülünk, így pszichológiai okoskodásba nemigen kezdhetünk. Az azonban érződik, hogy az intellektuális lenyűgözés – az elbeszélő által is ironikusan kiemelve annak herbateás-füstölős karakterét – meglehetősen olcsó csábítási módszere lehet az egyetemista lányok odaadására apelláló, már meglettebb korosztálynak. De végtére is egy – mai – egyetemista lány is lehet későn érő, önámító típus. (Furcsa mód az öntudatra ébredést a szó valódi, „helyemen vagyok” értelmében ennek a kornak a szabadságterei sokszor mintha inkább hátráltatnák, mint elősegítenék.) Mindenesetre ma már egy egyetemista lánynak az esetek legnagyobb százalékában, ha koliban is, de megvan a „saját szobája”, amelyről a föntebb, az antikváriumban megidézett Virginia Woolfnak van egy – tágabb és fajsúlyosabb kontextusban íródott – zseniális esszéje.
A Saját szoba a női alkotás, a női irodalom lehetségességéről, létjogosultságáról, mibenlétéről szól. Eredeti – egyetemi előadásának – címe: A nők és a regény, mely cím az írónő meglátása szerint már önmagában is megtévesztő és tisztázásra szorul: „…jelentheti azt, s önök vehették is ilyen értelemben, hogy a nők és amilyennek látszanak, vagy jelentheti azt, hogy a nők és a regény, amit írnak; vagy jelentheti azt, hogy nők és a regény, amit róluk írnak; vagy jelentheti azt, hogy e három kibogozhatatlanul összeszövődik, és önök azt várják, hogy ennek fényében tekintsem át őket.”
A szálak ilyetén összekuszálódottsága hol is mutatkozhatna meg élesebben, mint épp az úttörő női írók legelső irodalmi megnyilvánulásainak vizsgálatában. Ugyanis: Mind az eredetileg 1813-ban (magyarul először 1958-ban!) megjelent, ma már klasszikusnak számító Jane Austen-regény, a Büszkeség és balítélet, mind a Brontë nővérek alkotásai – ezekről a híres elődökről is szól Woolf – már a realista irodalom gyermekei, de kétségtelenül „romantikus” jegyekkel is operálnak. Hogy ez női alkotói sajátosság volna, problematikusnak mondható, bár az nyilvánvaló, hogy egy képmutató, egzisztenciális értelemben a nőket ketrecbe záró korszakban elemi erővel ébredhet föl az igény, a mélységes benső vágy a valódi partnerkapcsolatra, a kölcsönösség, az önmagaság kényszermentes, fesztelen megélésére. Tekintve azonban, hogy itt sosem boldog, beteljesült szerelemekről, hanem totálisan értelmetlen társadalmi látszatok fenntartásáról és véget nem érő szerelmi drámákról olvashatunk, rózsaszín szemüveggel kevéssé vádolhatjuk az írókat.
Hogy aztán a „lányregények” jó pár évtizeddel később az ifjúsági irodalom címkéje alá csúszva – egyrészt erkölcsnemesítő pedagógiai éllel – már a limonádé irányába mozdultak, vagyis magasirodalmi értékük erősen megkérdőjelezhető, voltaképp természetes, hisz a finomműves, női szempontú társadalom- és lélekrajz után a fogyasztók tömegigényeit kielégíteni vágyó műfajjá devalválódtak. Az én (szintén klasszikus) lányregényem süldőkoromban Frances Hodgson Burnett A padlásszoba kis hercegnője című könyve volt (eredeti megjelenés: 1905, első magyar kiadás száz évvel később), mely az elszegényedett úrilány, Sara Crewe különcségéről, mindig megtartott (hercegnői) méltóságáról és tündérmesébe illő sorsfordulatáról szól. Padlásszobám, „saját szobám” nekem is volt ebben az időben, ablakpárkányán (vadabb korszakokban urambocsá’ cigarettázva) a hegyekre láttam és nyilván nagyokat álmodtam, amolyan „leányosan”. Ma pedig meglett, felvilágosult, posztmodern asszonyként nem átallom megnézni a pöttyös és csíkos könyveken fölnőtt édesanyámmal a Kisasszonyok című opusz (Louisa May Alcott, 1868) legújabb filmfeldolgozását – többek között Meryl Streep és Emma Watson főszereplésével. Megáll az ész…
Ugyanakkor gyanítom, az érzelmek iskolájában kicsiszolt intellektussal és kifinomult ízléssel is sokan megbuknak ma is, elvétve a lényeget címkézési kényszerükkel és sokszor kívülről felvett identitástudatukkal. Egy szabad szellemű nő szerintem olyan szabadon lehet intellektuális, mint amilyen szentimentális… Igyekszem ezt elhinteni az örökké nyárváró, féktelen (neveletlen?) hercegnőm – a kislányom – lelkében is, akinek már kb. nyolc év múlva kezébe adhatom a föntebb említett két regény idei kiadásait is, az olvasónaplózáshoz kortárs-kritikai mamiokulárémat is felajánlva – saját szobájának, belső várkastélyának még kevéssé kontúrozott, érzékeny határait tiszteletben tartva. Jegyezzük vele a „naiv” irodalommal, a lányregények, lektűrök olvasásával kapcsolatban: ha egy gyermeknek igazi, alkatához illő figyelem, terelgetés és szabadság jut, ha ifjúkorában valóban saját (ős)képére formálhatja lelkének tereit, akkor „a lányszobából” sosem elburjánzó hamis illúziók, hanem egészséges vágyak, elvárások és önismereti csírák fognak kisarjadni, amelyeket aztán tovább lehet bontakoztatni gátló félelmek, hiedelmek, téveszmék jelenléte nélkül, a benső hangra figyelve, céltudatossággal, ugyanakkor a nagy ügyeket – pályaválasztás, társválasztás, közösségvállalás – bátran odaföntre bízva.
A következő részlet L. M. Alcott Kisasszonyok c. regényének egy amolyan „sajátszobás” jelenete.
„Gyanítom, hogy az igazi vonzerő a kiváló és gazdag könyvtár volt, amely por és pókok prédája lett March bácsi halála óta. (…) Jo-nak ez volt a paradicsom, ez a földgömbökkel, kényelmes karszékekkel berendezett, poros, félhomályos szoba, ahol mellszobrok bámultak le a magas polcokról, és ő kedvére barangolhatott a könyvek őserdejében. Amint March néni elszundított vagy társaságot kapott, Jo tüstént rohant a csendes szobába; összegömbölyödött a fotelben, és habzsolt verset, regényt, történelmet, útleírásokat, képeket, akár egy igazi könyvmoly. (…) Jo szeretett volna valami nagy dolgot véghezvinni. De hogy mit lehet az, arról még fogalma sem volt, s hagyta, hogy az idő adja meg a választ.” (44. o.)
