A Dunánál, a kanyarulatánál. A kősziklára épült visegrádi várral szemben. A kompállomáshoz közel, a parton ülve. A túlsó partra nézve. Egymás mellett, csendben. Néha a hullámok föl-föl dobnak egy-egy gondolatkövet, de sok belőlük csak hordalék, nincs jelentősége, elviszi a víz. Van azonban, hogy a tükröződő eget kémlelve az ember gyöngyre lel, amit aztán ki kell halásznia, akkor is, ha mély a víz, akkor is, ha éget a nap, akkor is, ha odaát már hangol a zenekar…
Harmadik éve vagyunk visszatérő vendégei a Regejáró Misztrál fesztiválnak és a festői Nagymarosnak. Ez a hangulat és ez a táj – mely Hamvas Béla szerint egyesíti magában észak szürkés borongósságát a déli vidékek derűjével és hetykeségével – utánozhatatlan és megunhatatlan.
Az énekelt költészetet ünneplő, idén – július 19–20-án – már tizennyolcadszor megrendezett fesztivál fellépői között olyan kiváló zenészek szerepeltek, mint például a sokszínű világzenét játszó Makám tagjai, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zeneszerző, a nevét Radnóti Miklós egy verséből kölcsönző Hangraforgó verséneklő együttes, valamint a Kőbánya-bluest, az amerikai fekete zenét és a kalotaszegi népi dallamokat elképesztő dinamizmussal és féktelen életörömmel ötvöző Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák.
Ma is izgalmas kérdés, hogy a népzene szeretete mennyiben kapcsolható össze a hagyományőrzéssel. A népies kultúra művelése vagy a belőle történő merítés mennyiben találkozik a keresztény értékek őrzésével. Látható és érezhető, hogy évtizedekkel a táncházmozgalom hetvenes évek eleji indulása után, napjainkban a fiatalok egész más motivációkkal fordulnak a népi kultúra felé, mint a kezdetekkor. A hetvenes években azért jelenthetett potenciális fenyegetést a hatalom számára a mozgalom, mert valódi közösségformáló ereje volt. Mára meg már urbánus divat lett. Bár kétségkívül az egykori mozgalom is a pesti értelmiségi ifjúsághoz kötődött, de valahogy másképp, mint ma.
Talán kevésbé identitást érintő, sokkal inkább egzisztenciális kérdés volt ez akkor. Talán fülledtebbek is voltak azok a táncházi terek, mint a maiak, mert szelepként, szabad (tánc)térként funkcionáltak. Éppen ezért lehetséges, hogy „autentikusabb” ma a szakadt farmer a kék masnis – magyar termék – néptáncos szoknyánál. Nem a csizma, nem a kalap, hanem a zenének való önátadás mértéke avatja az embert „népiessé”. Egy körtáncnál, ha engedi vinni magát a sodrással, az embernek a lelke jár táncot. Kiszabadul és feloldódik. Ősi rítus ez. „Valami ősi, valami égi.” Se nem sámánista, se nem keresztény. Pusztán népi megfigyelés. A világ egységére egyéni hangon rezonáló, amely kihallja az égbe kapaszkodó emberi lélek fohászát minden egyes nép dallamából.
A „népi” is olyan rejtett kincs, melytől távol áll a harsányság, a magamutogatás, az önigazoló identitásépítés, az imázsteremtés. Önmagáért való és önmagában érték. Olyan kincs, mint az igazi béke (Jer 33,6), mint a csöndes egyetértés két ember között. Mint vérpezsdítő dallamok után az ölelés, mint a muzsikaszót hallgatva együtt lélegző és éljenző tömeg. És ezt a kincset őrizni kell, „mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is”. (Mt 6,21) És tovább kell adni, szórni a „gyöngyöt az embernek”, mert ez hoz a „lelkek sebére hófehér tépést”, emlékeztet ittlétünk eredeti céljára, hoz gyógyulást és megújulást – ahogy ezt a 2016-ban Magyar Örökség díjjal kitüntetett házigazda, a Misztrál együttes egy kortárs költő, Kárpáti Tibor versét megénekelve zenei „hitvallásává” tette.
Az énekelt vers sajátos műfaj. Finom arányérzék kell ahhoz, hogy a tartalom és a forma egysége megvalósulhasson, hogy az eredeti alkotás koherenciája ne sérüljön, hogy a zene a szöveghez hű maradjon, hogy általa megszólaljon. Az idei Misztrál fesztivál minden verset életre keltő, (sámán)dobot ütő vagy kobzot pengető, szájharmonikát vagy furulyát fújó, de feltétlenül önmagát adó előadója igyekezett elemelni bluesos és hosszúszoknyás, inges és rövidnadrágos hallgatóságát a mindennapok egyhangú „alvó tündéres” prózaiságából, szórva az embernek a gyöngyöt, melyet abból a végtelen forrásból merített, melynek egyik ága a rendezvényt körbeölelte – folyásával a múló időt kirajzolva, a jelent megállítva.
Az írás eredeti verziója az Evangélikus Élet magazin augusztus 25-ei számában olvasható.
