Sosem tudtam „jajúgy” élvezni a strandot, mindig úgy éreztem, a sör-lángos-palacsinta, a műanyag felfújható állatok és társaik a leghívebb bizonyítékai annak, hogy az ember nem tud mit kezdeni a szabadságával. Nem tud mit kezdeni vele, szorong tőle, ezért igyekszik benépesíteni mindenféle haszontalan fogyasztási cikkel, időelütő alkalmatossággal, telítettségérzet-fokozó szerrel.

Egy mélyökológiai műhely élményeiről is tudósítottam nemrég. A műhelymunka egyik alapszabálya volt, hogy a csoporton belül maradjon minden, ami ott a személyes megnyilatkozások során elhangzik. Ez nyilvánvaló, ugye, bár teljesen ártatlanul, puszta lelkes megosztani vágyásból is meg lehet szegni ezt a szabályt, a „műhelytitkok” felismeréséhez ugyanis érzék kell, mely jó hír, finomhangolható.  A másik alapvetés a mienknél – szellemi-lelki értelemben – sokkal fejlettebb egykori indián törzsi kultúrából ered: beszélj a szívedből és hallgass a szívedből!

Az idő előrehaladtával egyre inkább seszínű haj, klasszikus/közhelyes kék szem. A türkizmánián túl színhelytelen öltözködés. Nehezen körülírható alkat, szabálytalan vonalak, már-már testnegatív hozzáállás. Vásárlásfóbia és az a szenvedős beállás a mindig méltatlannak érzett próbafülkében... Egykori gimis cuccok, nembevállalt hippikellékek, sosem hordott elegáns, majdbelenövök darabok, de leginkább őskáosz a gardróbban. Hogy lesz itt öröm a napi öltözködős rutin?!

Nagyon jól esett (így is, úgy is) az előző heti "özönvíz".

Mintha lassított volna az időn. Az nem elfolyt, hanem inkább egybegyűlt, akár esővíz-tartályban az eső.

Valamiért (amit 15ezerszer kértem már) korholom a fiam, mire ő: „Anya, úgy beszélsz velem, mint a Vilma a Frédivel!” A lányommal általában a tempókülönbségünk okoz összeütközést, van, hogy (miután felszámoltam a reggeli őskáoszt, összeszedtem három váltás ruhát és fölsegítettem min.2 kabát+overált) már nem bírom cérnával, és mondjuk kérem, ne legyen csiga. Ő higgadt lelki nyugalommal közli, miközben alfaállapotban húzza a csizmáját, hogy az a csiga, aki mondja. Kb. ilyenkor dobja be a baba a szemüveg/maszklecibáló figurát…

***

Sokszor hangoztatják nem csak pszichológiai szakemberek, hogy bizonyos élethelyzetekben meg kell tanulnunk segítséget kérni, na de arról keveset beszélnek, mi minden történhet akkor, ha valóban segítséget merünk kérni…

A „tücsökségről” sokáig azt hittem, a romantikus lelkületű ízeltlábú „lényéből fakad”, mígnem rá kellett ébrednem, valójában elég sokan szeret(né)nek csak hegedülni…

Az alábbiakban háromgyermekes hétköznaptaposó gyakorlatomat próbálom szinkronba hozni tanulni, fejlődni, kapcsolódni vágyó valóságommal megszínesíteni, megszelídíteni vágyva a kontúrosan keretezett hét-időt, a kíméletlenül sorjázó napokat és órákat, hogy azok ne csak múljanak, hanem teljenek – jelenléttel, örömmel, egymásra figyeléssel kisebb és nagyobb körben egyaránt…

Minden nap meg kell nyitnia az embernek magában az „oprendszert” a további tevékenységekhez, ez a lépés kihagyhatatlan, e nélkül nem működik. Megnyitod, és aztán a használni kívánt – általad választott! – programokat futtatod.  

Sosem bírtam az érzelgős megnyilvánulásokat, a nagy jeleneteket, a direkt helyzeteket. Ha fotóztak, mindig grimaszoltam, ha jött a filmben a kiszámítható nagy egymásra találás, rosszul voltam. Mindenre volt címkém az amerikai jelzőtől a mesterkélten át az émelyítőig. Mindezzel alaposan körbe is bástyáztam magam mindaddig, míg a verbális érzelemnyilvánítással nem fukarkodó hároméves kislányom valami magától értetődő természetességgel el nem kezdte mondogatni nekünk, hogy „szeretlek”. Szavai mögött olyan tagadhatatlanul jelen való odaadásról tanúbizonyságot téve, melytől újra és újra – elleplezhetetlenül és rettenetesen érzelgős módon – elolvadok. Így lettünk mi „amerikai” család…