„Mindig menő akartam lenni, de sosem sikerült.” (Ismeretlen ismerős)

„Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” (Lente Bálint)

 Elöljáróban: A „menő” kifejezés ebben a cikkben a haladó, a "korral járó" szinonimája, de nem a tömegtrendi meg lájkvadász értelemben, hanem a magasabb minőséget kereső, munkáló, a saját, személyes kérdéseket artikulálni merő, hiteles válaszokat kereső, szokásformálásra képes, önmeghaladásra törekvő, élethosszig tanulni vágyó értelmében.  

Már számos fővárosi és vidéki cukrászdában kóstolható a szimbolikusan Magyarország „születésnapjára”, augusztus 20-ára sütött legfrissebb, legfinomabb „ország tortája”. A Magyar Cukrász Iparosok Országos Ipartestülete idén tizenharmadik alkalommal hirdette meg a versenyt, melynek jóvoltából minden évben másféle ízvilágban merülhet el a kulináris élvezeteknek előszeretettel hódoló közönség. Ezúttal a málna vitte el a pálmát, Tóth Norbert dunaföldvári cukrászmester alkotása, a Boldogasszony csipkéje nevet viselő torta kapta a kitüntető címet. Boldogasszony csipkéje a gasztronómiai mellett kisebb esztétikai utazásra is hív... 

A valóság átírása, a világról alkotott fiktív vélekedések éltetése, az érzelmi szubjektivitás, a másik emberre, a világ dolgaira történő „vetítés” – kinek milyen mértékben, de – a „paradicsomi létállapot” elvesztése után alapértelmezés az itteni kondíciók között. Az álhírek, téveszmék és tévképzetek világában nem nehéz elveszni. És aztán rendre jön a nagy bumm/krakk/paff: találkozás a valósággal. Szükségszerűség vagy irgalmatlan beavatás? Fal vagy ablak? Az elkövetkezőkben ezeknek a kérdéseknek a nyomába eredek.

Mutáns vírusokról és elhúzódó ágyhoz kötöttségről hallhatunk most lépten-nyomon, tombol az influenzajárvány. Ennek kapcsán az általános betegségfelfogásunkról és azokról a rögzült gondolati sémákról gondolkodtam el, amelyek oldásával talán valamelyest könnyíthető volna az ideiglenes fizikai nehézkedés is.

Sokszor úgy kallódik a téli szünidő időtlen terében az átlagpolgár, akár a gyökértelen karácsonyfa januárban a kuka mellett. Az igazi ünnepért mindenféle vallási hova- (hova nem) tartozástól függetlenül mindenkinek meg kell küzdenie, ami komoly érzelmi munka, de megéri a fáradságot. Örökzöldek és felejtős karácsonyi kellékek, továbbvitelre érdemes és érdemtelen szokások, gazdagító és gátló ünnepi minták és sablonok – egy ilyen alternatív lista készítésére vállalkozik a cikk.

Egy ideje már listázom magamban az „amit nem tanultam meg az iskolában, pedig hasznos lett volna” típusú dolgokat – információkat, ismereteket, módszereket, készségeket, kompetenciákat –, és egyre inkább úgy tűnik, a lista „soha véget nem érő”. Emellett pedig van egy „hazai” listája is mindenkinek – amelynek vezetésére a trendi nagyüzemi lélekgyógyászok igencsak ráerősítenek –, a „mi hiányzott a tarisznyámból a hamubasült pogi mellett” jellegű lista. Megfigyelésem szerint azonban a listából könnyen lesz lemez, és a listázó kedv gyakran párosul nem túl szerencsés attitűdökkel. A következő írásban arra keresem a választ, hogyan írhatjuk felül a listáinkat, illetve hogy mit kezdhetünk az életünkben rendre megjelenő „fel vagyok én erre készülve?!” (élet)érzéssel.

A hagyományos lelki gyakorlatok formáitól elidegenedett, de lelki éhségét csillapítani igyekvő ember, ha keres, nem biztos, hogy talál. Hiába rohangál különböző „megmondóemberekhez”, hiába ismerkedik meg újabb és újabb módszerekkel, amíg a szívén nem tudja átpasszírozni az elméleti okosságokat, nem fog változni a szemlélete, az élete. Az önismeret terén, fejlődni vágyva is lehet mókuskerékbe kerülni, megrekedni, notórius ismétlővé válni. És az is lehet, nem szerencsés mindig a változásra, a valamivé válásra gyúrni…

Meghasonlott földi valóságunk (minden egyéb híresztelés ellenére) számokban kevéssé – a lényeget tekintve egyáltalán nem – mérhető. Egy biztos, hogy a bináris kódoknak megfelelően akármit kezdünk is magunkkal, „egyek” vagyunk, azaz: élünk! És ez már önmagában is nagy dolog, még ha nem is érezzük mindig. Sosem érhetjük el a nullát, csak belső érzet szintjén, illetve mondhatja a külvilág, hogy „nulla vagy” – ahogy nekem a Facebook rendszerhibája miatt a blogoldalam lájkszámlálója –, ez az alapállapoton mit sem változtat.

Lehet egy életen át nullában gondolkodni és mindent lenullázni, amivel találkozik az ember, de talán nem érdemes. Annál is inkább, mert aki így jár el, annál sokszor kilóg a lóláb: egy nagy kövér, pocakos nulla – odabent, önmagáról.

Menj közelebb a nulládhoz, és eltűnnek a körbezáró, fojtogató görbék, csak lehetőség és tágasság van. Távolodj el tőle – egy ablakot vagy ajtót láthatsz. Most indulj el felé, és lépj, ha bírsz, vagy ugorj, ha mersz! A nulla egy nagy kamu, a nulla a nemlét illúziója, ne engedd, hogy eluralja bensődet és rád nehezedjen, ne higgy neki! Ködből van – ha végre szembenézel a félelmeddel, és hozzáérsz, eloszlik. Volt – nincs.

A semminek nem kiterjedése vagy ereje van, hanem önálcázó és illúziókeltő képessége. Beleolvad a környezetébe, hozzánő, odatapad ehhez meg ahhoz a valóságdarabodhoz, csak egy kis semmiség – aztán azon kapod magad, hogy a semmi ágán ülsz, arra építettél, azt hitted, az az alap.

Gyere le  – ne várd az „örökegyet”, hanem légy! Egy, kettő és így tovább…

Kinek gyököt kell vonnia magából, kinek négyzetre kell emelnie a hangját ahhoz, hogy a környezetével való kommunikációja hatékony és gyümölcstermő legyen. Vannak kifejezetten önkorlátozó attitűdöt követők, vannak szemrebbenés nélkül szemérmetlenek, és vannak stratégák is, mint a tudatosan törekvők és az álszelíden követelők.  Ezeknek a technikáknak a megfigyelése kívülről igen szórakoztató tud lenni, ha azonban érzelmileg is bevonódik az ember, akkor már alaposan megégetheti magát, illetve „be is nézheti” a dolgot.

Vasútnál lakom. József Attila egykori város peremére szorult, Korong utcai albérletéhez közel, a vasutakra néző (vagy a vonatok és fülkeablakok és mögöttük a fülke-fényben fürdő tekintetek által bámult?) Mexikói úton nőttem fel. Aki vasút mellett lakik, az már immunis a vonatrobajra. Fel sem tűnik neki, észre sem veszi, hogy repül el mellette a jelen – vasúti síneken. Ha megáll egy pillanatra, és kifelé kémlel a magába zártságból, akkor meghallhatja újra. Sínen vagyunk. Nincs kiszállás.