Mindig érdekelt, vajon meddig kell az embernek saját benső lehetőségeihez, szellemi-lelki potenciáljához képest lesüllyednie ahhoz, hogy aztán emelkedhessen, és a kizökkent időt a maga szűkös eszközeivel valamiképpen helyretolni igyekezhessen.

Kezdetben – pár minden maradék kiküzdött, létértelmesség-érzetet száműző párbeszéd után – csak sötétedés után jártunk játszótérre. A gyermekfoglalkoztató programok színvonalával sem volt szerencsénk eleinte, meglepő volt konstatálnom például, ahogy – más anyukákkal és csemetéikkel egyetemben – egy szappanbuborékokkal és különböző affektált állathangokkal sűrűn telefújt térben ülök, passzív befogadóként, illetve elszenvedőként. Ezt az esetet szimbolikusnak éreztem. Elhatároztam, gyermekem egészséges mentális fejlődése és a magam idegállapota érdekében messzire kerülni fogom a hasonló alkalmakat. Az elkerülő hadművelet túlontúl is jól sikerült, ebből az ellenattitűdből tehát – ezúttal gyermekem szociális fejlődése érdekében – valamiféle kompromisszum felé kellett hajlanom, tovább kerestem. A keresés a baba-mama fogyasztói hiper(market)térben viszont heroikus vállalkozásnak bizonyult…

Az elidegenedés lelki valóság, lélekállapot. Valamiféle tetszhalál. De mindképpen elrejtett, eltemetett tartalmak jellemzik és mély pesszimizmus az élettel, az emberekkel és önmagunkkal szemben.