Lementettem magamnak egy képkockát gyermekkorom egy meghatározó orosz mesejátékából. A főszereplő és mindenféle misztikus kalandokba keveredő két gyerek édesanyja légtornász. Egy „ki tudja, megtörtént-e” kaland során az anyuka aranyruhában hintázik a magasban le-föl, lábait lógázva, fejét önfeledten hátra hajtva, haját lobogtatva, nevetőn. Alakjában egyszerre van méltóság és báj, erő és könnyedség. Formás sziluettjét aranyos fény övezi, de nem úgy, mint az elérhetetlen hatalmasságokét, hideg szoborszentekét, jégcsapkirálynőkét, hanem életörömös, hívogató, irányadó és biztató ez a derengés. Égbe hágásra, de nem harcra, hanem játékra hív.

„Sohase láttam ilyen időt…” énekli Cseh Tamás. Saját bőrünkön érezzük a „kairoszt”, mely minden eddig megszokottat felülír, köztük napi, magunkért-aggodalmainkat is. Az „én” helyett a „mi”, a „bennem” helyett a „köztünk” kerül előtérbe. Barátkozom a bizonytalannal, a tökéletlen, félkész és rendetlen már régóta barátom, mert potenciálisan érzem benne a növekvőt, a megvalósulni vágyót, a megelevenedő életet...

Ezen a képen egy elégedett, önbizalomban, jövő iránti nyitottságban és örömteli várakozásban fürdőző nőt láthatunk. A kép egy jóléti helyszínen készült, távol a világ zajától. A hegy tetejéről azonban mindig le kell ereszkedni: az utazás véget ért, hazaérve – épp 33. születésnapján – aggasztó hírekkel szembesült a külvilági ingerektől jólesőn eltávolodó. A leglélekfárasztóbb és legelidegenítőbb tevékenység a bénító félelem, önköreink kőhordalékának sziszifuszi görgetése. A legmegnyugtatóbb, a legéletigenlőbb az otthonos tevés-vevés, az önfeledt belemerülés.

Ádámtól és Évától kellene kezdeni ezt a bejegyzést. A bibliai bűnbeesés történetének, a csábító, kígyóval cimboráló első nőnek a démonizálása a kutatók szerint ugyanis nagyban rányomta a bélyegét az egész nőtörténetre, és egyik eredője volt a nők évszázados elnyomásának. Ugyanakkor az égi és földi nő, az égi és földi szerelem, a nő mint ihlető múzsa mindig is tárgya volt a filozófiai, vallásfilozófiai diskurzusoknak és a művészeteknek egyaránt. Ez a végletes, éles és életszerűtlen szembeállítás, a durva kontrasztok sajnos a mai napig jellemzik gondolkodás-és beszédmódunkat, nincs meg a felismerési képességünk, a benső tágasságunk ahhoz, hogy áttörjük a szellemi-lelki korlátokat, ennek pedig szintén (társadalom- és kultúr)történeti gyökerei vannak.

(A blog nőnapi akciója, az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretein belül március 8-ig minden nap egy kapcsolódó irodalmi szöveg(részlet)et osztok meg ebben a rovatban szubjektív kommentárokkal ellátva.)

Gyönge idegzetű teremtésként alaposan beletört a bicskám Tóth Krisztina legutóbbi novelláskötetébe, a Fehér farkas címűbe. Fizikai rosszullét környékez ugyanis bizonyos kíméletlenül valóságos jelenségek nagyfeszültségű – még ha csak – érzékeltetésének hatására is, aztán rendre napokig nem tudok szabadulni tőlük. Úgyhogy a címadó novellát sem sikerült végigolvasni – viszont volt egy, amelynek a felidézése most paradox módon a soron következő leányálmos bejegyzésem felé lendített.

A blog nőnapi akciója, az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretein belül március 8-ig minden nap egy kapcsolódó irodalmi szöveget osztok meg ebben a rovatban szubjektív kommentárokkal ellátva.

Az első választott szöveg – egy 1976-os novella – „provokatív” módon egy férfi, ráadásul egy amolyan igazi „egy darabból való” erdélyi ember tollából származik. Megdöbbentő, hogy ez a nagy termetű, szűkszavú ember, ez a számtalan „tüskevárat” és „téli berket” megjárt Szilágyi István mennyire bele tud érezni, mennyire bele tud merülni egy mai szemmel viselhetetlenül nehéz (de a korban egyébként tipikusnak mondható) női sors mélyrétegeibe.

– Anya, ez a fa ordít! – állapítja meg leleménnyel ötéves kisfiam a képen látható faarcra csodálkozva.

– Lehet, az történt vele, amit a húgod feltételez sokszor: „Világgá ment a szíve.”

– De miért maradt így?

– Talán mert elfelejtette, kicsoda ő valójában…

A Dunánál, a kanyarulatánál. A kősziklára épült visegrádi várral szemben. A kompállomáshoz közel, a parton ülve. A túlsó partra nézve. Egymás mellett, csendben. Néha a hullámok föl-föl dobnak egy-egy gondolatkövet, de sok belőlük csak hordalék, nincs jelentősége, elviszi a víz. Van azonban, hogy a tükröződő eget kémlelve az ember gyöngyre lel, amit aztán ki kell halásznia, akkor is, ha mély a víz, akkor is, ha éget a nap, akkor is, ha odaát már hangol a zenekar…

Nagy népszerűségnek örvend a közösségi médiában egy olyan elvileg értékorientált, gyakorlatilag kissé mesterkélt olvasás-népszerűsítő kezdeményezés, melyben a játékba hívottak a legkedvesebb, legmeghatározóbb olvasmányélményeiket oszthatják meg ismerőseikkel hét napon keresztül. A játék jó apropót szolgáltat arra, hogy az ember átgondolhassa, melyek az ő „bibliái”, vagy ha tetszik, a könyvek, amelyeket feltétlenül magával vinne arra a bizonyos lakatlan szigetre…

 A forró város télen se hűl ki.

A hóesés csak betakarja, de nem oldja föl a lábnyomokat.

A nyomok, amiket hagytál a város emlékezetében – utcakövön, presszóasztalon, váróteremben – kitörölhetetlenek. Füstként úsznak a város felett.