Kezét nyújtja, elhadarja a nevét, majd nagy léptekkel, még nagyobb öntudattal nyomul be az intim teredbe, és mindent, amit lát, kommentál. Tárgyilagos és irgalmatlan, ahogy átnyargal emlékeid között, felforgatja gondosan halomba rakott rég- és közelmúltad darabkáit. Állsz a sarokban, mint egy ódon bútordarab, és azon gondolkozol, milyen jó, hogy még mindig ott köröznek a konyhában a kiirthatatlan muslincák, legalább ők puszta létükkel kifejezésre juttatják azt, amit te most nem tehetsz, tudniillik eladó vagy, ő meg vevő…

Nem kell ahhoz klausztrofóbiásnak lenni, hogy az embernek alapélménye legyen a bezártságról. Testbe zártság, szűkös keretek, koordináták, korrupt feltételek közé zártság, elidegenítő effektusok, önvédelmi kerítések, torlaszok a kint és bent, a lent és fent között. A szellem szorul. Hogy a benső nagy „dzsinntest” jót nyújtózhasson a szabadban, bizonyos felszabadító munkálatokra van szükség: a sokszor zavarba ejtő szabadságélmény megélésének, a rá való megnyílásnak a munkálására. Ki lámpát dörzsöl, ki gyertyát gyújt, rózsafüzért morzsol, ki testével igyekszik elrugaszkodni a földtől, a lényeg: odabent lobogás van, és a tüzet kihunyni hagyni nem lehet. 

Nincs tekintettel az elbujdosni vágyókra, a szégyenkezőkre, a sebekre, a hegekre,

nem érdekli, ha odabent nincs nyár.

Toroktájékon érezte legtöbbször a szorítást. Eluralta a tehetetlenség és az undor. Kiverte a víz, légszomja volt. Úgy érezte, menthetetlenül magába van zárva, hogy nincs kiút. Ellene fordult a máskor otthonos tér, hétköznapjainak minden kelléke gonoszul vigyorgott rá, kudarcait visszhangozták a falak, mozdíthatatlanul álltak a bútorok, irgalmatlanul ketyegett az óra és a kenyértartó üres szája ordítva harapta a semmit.

 Nyáridő. Lombzöld és szalmakék.

Mögöttük néma, mozdulatlan-mozdíthatatlan tanúk.

Hegylelkű barátom a Himalájában, én a Cserhátban –  kinek melyik hegy jutott. 

Mindenki görgeti a maga köveit, építi a maga templomát. Olykor meg porig rombolja. 

De a benső szentély rom(b)olhatatlan, ott nincs légszomj és magaslati betegség. 

Ott lankadatlan lobogás van. 

A hegy gyomrában találkozunk.

 Egy nemes tartású, kontúros szemöldökű és testvonalú, hús-vér földi nőt láthatunk. 

Bőre átlátszó és türkiz színekben játszó. Benső hullámzása, árnyalatai, benne az elevenség kék-sárga-mályva áradása azonban nem evilági. Magával ragadja nézőjét. Ahogy igéző tekintete is. Méltóság, erő, ugyanakkor törékenység és finomság sugárzik belőle. Hűvös nyugalom és belső izzás együtt van jelen a képen.

A Tiffany-lányka a női(es)ség mibenlétének, misztériumának izgalmas fény-árnyék játékból születő ábrázolása. Gyöngyházfényei Vénusz kagylóhéját megnyílásra, ragyogó bensejét pedig kiáradásra hívják.

Szalmakupac. Azon trónolt mindig a nyáron. Ott olvasta A Gyűrűk Urát. Néha kinézett a lapok közül, föntebb a hegyek, mellette a diófa. Körötte álmosító zsongás-dongás. Édes nedvek illata.

Fel-feltűnik nyomolvasó barátja is – lapkasajtfülét megvakarja.

Lent a völgyben a templom és az iskola. Egészen parányinak tűnnek ilyen távolságból. Elenyészők. Mintha nem is lennének...