Van valami valószerűtlen abban, ha reggeltől estig hétágra süt a nap.

Nincs tekintettel az elbujdosni vágyókra, a szégyenkezőkre, a sebekre, a hegekre,

nem érdekli, ha odabent nincs nyár.

A szemfényvesztésnek vége, eljött az igazság pillanata.

Állunk az egykedvűen szemerkélő esőben, a nyirkos ködben, megyünk előre a sötétben.

Van, aki köddé válik maga is, beszürkül, aszfaltba olvad.

Más meg lámpásra talál, és felvillantja legszebb színeit,

aztán mindenféle ellenállás, görcsös ragaszkodás nélkül hullajtja azt,

amire már nincs szüksége, ami nem szolgálja fejlődését.

Vállalja meztelenségét.

Adja magát – magát adja.