Kezét nyújtja, elhadarja a nevét, majd nagy léptekkel, még nagyobb öntudattal nyomul be az intim teredbe, és mindent, amit lát, kommentál. Tárgyilagos és irgalmatlan, ahogy átnyargal emlékeid között, felforgatja gondosan halomba rakott rég- és közelmúltad darabkáit. Állsz a sarokban, mint egy ódon bútordarab, és azon gondolkozol, milyen jó, hogy még mindig ott köröznek a konyhában a kiirthatatlan muslincák, legalább ők puszta létükkel kifejezésre juttatják azt, amit te most nem tehetsz, tudniillik eladó vagy, ő meg vevő…
Egy másik késik, aztán szinte beesik, zihál, s annyira szét van esve, hogy spontán feltörő derűdet és rokonszenvedet leplezni vagy kénytelen. Amikor hihetetlen természetességgel a kanapédra rogy, gondolatban már fröccsel kínálod. Ingatlant nézni jött, mégsem kérdez semmit, helyette hadoválsz valamit a nyílászárókról. Őt se érdekli, téged sem érdekel, és nagyon jól van ez így. A harmadik hűvös, kimért, aztán mintha itt se lett volna, meg se mozdul a lég: ajtó kinyit-becsuk. A negyediknek tartása, ereje, jelenléte van. Meg-, de nem leharcolt. Jó mellette, emberszámba vesz – kihúzod magad. Az ötödikben kóricál a könnyedség, rögtön megérzed, együtt lebegtek a térben. A hatodikról kiderül, hogy ismerős, kedélyesen udvariaskodtok egy sort, bár mindketten tudjátok, üzlet nem lesz. A hetedik egy ponton felnevet, ahogy a betanult szöveget tolod a rézvezetékekről – kiderül, mérnökember –, és kedves-megsemmisítőn hozzáteszi: „…milyen bájos!” Ha nem is a szövegedet, de a lakást később megveszi. Az utolsó látogató egy másik világból érkezik, nem egy nyelvet beszéltek, erre lakott anno, nosztalgiázik – térben időutazó. Mindig a keresztneveden szólít, mintha ismerne, aztán kaputelefonon újra rád csörög, licitál a vételárra. Elkésett. Kicsit neked is fáj.