Szalmakupac. Azon trónolt mindig a nyáron. Ott olvasta A Gyűrűk Urát. Néha kinézett a lapok közül, föntebb a hegyek, mellette a diófa. Körötte álmosító zsongás-dongás. Édes nedvek illata.

Fel-feltűnik nyomolvasó barátja is – lapkasajtfülét megvakarja.

Lent a völgyben a templom és az iskola. Egészen parányinak tűnnek ilyen távolságból. Elenyészők. Mintha nem is lennének...

* * *

Most a mateklecke fölött görnyed, és arra a délutánra gondol. A panel elviselhetetlenül meleg. A ceruza hegye kitört. A kötelezők listája ott pöffeszkedik az asztalon, nézni is rossz – begyűri a fiókba.

A kutya szemrehányón néz hol rá, hol az üres tálkára. Öccse a másik szobában max. hangerőn, lent a parkban visítoznak a gyerekek. Itt aztán tanulni nem lehet.

Még csak most kezdődött, de már elment a kedve. Oda vágyik vissza a lelke…

* * *

De hisz az a szalmakazal már nincs ott. Egy részét elvitték Jóska báék, azzal bélelik az istállót. A másik kupac meg itt van a panelban, egy javíthatatlan álmodozó alatt, akinek lelkét nemcsak a kazlak, hanem a kazlak hiánya, nemcsak a nyár, de az ősz és a tél is érleli. A diófa egy elkövetkező nyáron csak akkor adhat hűs árnyat, ha kiállta az évközi próbákat. Csak úgy eshet jól a kazalon heverés, ha mögötte ott az egyéves erőfeszítés.

A kazal mindig közel.