Nyáridő. Lombzöld és szalmakék.

Mögöttük néma, mozdulatlan-mozdíthatatlan tanúk.

Hegylelkű barátom a Himalájában, én a Cserhátban –  kinek melyik hegy jutott. 

Mindenki görgeti a maga köveit, építi a maga templomát. Olykor meg porig rombolja. 

De a benső szentély rom(b)olhatatlan, ott nincs légszomj és magaslati betegség. 

Ott lankadatlan lobogás van. 

A hegy gyomrában találkozunk.

Szalmakupac. Azon trónolt mindig a nyáron. Ott olvasta A Gyűrűk Urát. Néha kinézett a lapok közül, föntebb a hegyek, mellette a diófa. Körötte álmosító zsongás-dongás. Édes nedvek illata.

Fel-feltűnik nyomolvasó barátja is – lapkasajtfülét megvakarja.

Lent a völgyben a templom és az iskola. Egészen parányinak tűnnek ilyen távolságból. Elenyészők. Mintha nem is lennének...