Toroktájékon érezte legtöbbször a szorítást. Eluralta a tehetetlenség és az undor. Kiverte a víz, légszomja volt. Úgy érezte, menthetetlenül magába van zárva, hogy nincs kiút. Ellene fordult a máskor otthonos tér, hétköznapjainak minden kelléke gonoszul vigyorgott rá, kudarcait visszhangozták a falak, mozdíthatatlanul álltak a bútorok, irgalmatlanul ketyegett az óra és a kenyértartó üres szája ordítva harapta a semmit.

Kamaszkora óta ült rajta ez a különös kórság. Ilyenkor csak egy dolog tudott rajta segíteni, végtelen térszomját oltani, reszkető bensejét csitítani valamiképp: ha nyakába vette a várost. Vagy talán igazabb így: egy dolog tudott rajta segíteni, a Város, aki őt ilyenkor a nyakába vette és vitte. 

A Város nem ismert álarcot, magát adta. Hiányzott belőle mindenféle álszemérem és prüdéria. Városi allűrjeik nélkül látta lakóit. Folyójának tükre egykedvűen mutatta az arcokat. És szüntelen kínálta testét a kimosakodásra. Sikátoraiba, alagútjaiba bele lehetett kiáltani a magányt, a fájást. Hídjai pilléreiről megkereshette ki-ki a maga örvényét, és farkasszemet nézhetett vele.

Hagyta magát sodortatni mindenféle addig ismeretlen BKV-útvonalakon, Dunán innen, Dunán túl, hegynek föl, síkra le, fától fáig, aszfaltútról macskakőre. Útközben érezte, ahogy lelkéről pattannak le a bilincsek. Már levegőt is kapott.

Alkonyodott. A Margitszigetnél kiszállt a kombinóból. Egyszer itt, a hídról vízbe hajított egy rózsát. Akkor is városi ámokfutásban volt, valami megtisztító rituáléra vágyott. Nem templomtérben, itt, a forgatagban akarta. Hogy kitől hallott a rózsaszertartásról, már nem tudja. Arra viszont világosan emlékszik, hogy fejével fölfelé, kecsesen, az időt lelassítva hullott vízbe a rózsa. És mintha esés közben valahogy meg is nőtt volna...

A Város a Bem rakparton tette le, és ment tovább a Duna mentén, hátra se nézve. Ő sem intett, csak mosolygott, mint megesett lány a kedvese után. Tudta, még találkoznak. A hűvös esti levegő kijózanította, a Víziváros pedig újra a szívébe markolt, és menthetetlenül a bugyraiba húzta.

Régóta várták ott lent. Jöttén nem lepődtek meg. Helyet szorítottak, fröccsöt rendeltek és ültek és a szemükkel nevettek. Nem kérdeztek semmit, tudták, mi történt. Kiolvasták a szeme sarkából, szája szegletéből, cigifüstjeleiből. Jól esett az ital, zsibbadt tagjait élet járta át.

Megáradt a szó, ahogy egykor a folyó, kiömlött a terekre, a Batthyányra, a vár fele, és folyt tovább. Ismerős volt. Megeredt az ő nyelve is, de egyre távolabbról beszélt, szavainak hömpölygő árja befelé, önmagába vitte.

Te sosem hittél a szabályokban. Mindig magasról tettél az etikettre, az úgy-illikre. Elég vagy önmagadnak, nem kell neked, hogy mások ajnározzanak. Pontban nyolckor kigyúlsz, és akkor kezdesz csak igazán élni. A sötétben ragyogsz. Önfényeidben fürdesz.

Nap mint nap felidézem arcod, hangod, érintésed gondolatába is beleborzongok. Mire megjössz, megnövök és erős leszek. Nem fúj el az első szél. Akkor már nem magamért élek. Megszűnik a szorítás. Felemelkedek a nagy ügyekhez. A szavak és a tettek közé hidat építek, rajta átkelni szép lesz, megérkezni diadal. Te a túlsó partról indulsz értem. Kézen fogsz és viszel. Vagy nem is: újra a nyakadba veszel.

Felállt. Nem búcsúzott, nem volt szokás. Döntött, aztán megindult.

Már nem ült a város nyakán. Az csimpaszkodott inkább az övébe. Budapest a nyakába varrt, szívébe oltott sűrű vérét megelevenítő fényeket, képeket. Lábai hazáig vitték. Csöndesen pakolt le, előbb a táska, aztán a kabát. Lábujjhegyen lopózott be. Ruháit levetette. A paplan alatt egyenletes szuszogás, testmeleg. Karjai ölelésre nyíltak. Az utcalámpák kihunytak a pesti éjszakában.