„Anya, ez a kislány miért öreg?” – tette fel a kérdést az Unicef plakátját nézve a ma négyéves kislányom.

Néhány kiszámíthatóan elkövetkező további miért-kérdést átugorva, a hasonló párbeszédek tapasztalatiból kiindulva bátran és értelmesen a következőt feleltem: „Nem tudom.”

Egy ideje ezt vállalható megoldásnak gondolom. Ugyanis 33 évesen sincs fogalmam arról, miért kell ennek így lennie. Privát kis hétköznapi korrupcióimat viszont nap mint nap tetten érem.

Ezen a születésnapon is volt a (legalább saját készítésű) torta mellett dekorgyertya, lufi, tűzijáték, a közös élmény mellett meg még többféle ajándék. Világos, hogy túlzásokba estem. Világos, hogy újra mélyrepülésben következetes szülői és zöldülő projektem.

Ugyanakkor visszapörgetve a mai napot virulok: Blanka a legeslegjobban annak a virágcsokornak örült, amit még a nagyszülők érkezése előtt hirtelen felindulásból – a kertünkből tépve – nyomtam az apja kezébe. Átvette és csak állt, nézte, szorongatta, mosolygott és többször elmondta, hogy „Köszönöm, Apa!” (mindezt áhítatos nézéssel, a háttérben futó anyai vezérlésről tudomást sem véve).

Ez a mezei kis csokor úgy csiklandozta meg bimbózó lányságát, ahogy Mikszáth egyik regényében az illatos szappankocka a furaurak közt élni kényszerülő, szemérmes Apolkát. Őt ünnepelte, éltette szépségével, illatával, virágzásával – és ezt ő megérezte, és boldog volt tőle.

A virág itt a világot jelentette.

Bár jutna mindenkinek legalább egy szál belőle…