Aki úgy néz a tükörbe, hogy az van, amit lát, rövidlátó. Esztétikás bölcsész szemüveg nélkül is érezhető, hogy a szép a puszta érzéki látványnál rejtélyesebb dolog. És nem is önmagáról, hanem valami sokkal nagyszerűbbről ad hírt. „A szép” csak az első, a vágykeltő, hívó jelenség, mely aztán az embert valószínűtlenül szép tájakra vezetheti, olyan tájakra, ahol már egész biztos, hogy nem kísér(t)i önnön korlátolt test- és tükörképe…

Kőkemény banyatankosként, feketeöves BKV-amazonként, stréber kupakgyűjtőként, hisztérikus műanyaglögybölőként, a vízkövet ecettel legyőző, a makacs foltok ellen folyékony mosódiót bevető ökobio-háziasszonyként és a moshatópelenka-biznisznek is bedőlt jámbor lélekként írom ezeket a sorokat. Mélyen átérzem és aprópénzre váltani igyekszem az alapeszmét, hogy zsákmányoló, fogyasztásra „determinált” létezőként legalább igyekezzek ne ártani a környezetemnek. Ugyanakkor felhívnám a didaktikus biofarizeusok figyelmét arra, hogy az ember – lévén többdimenziós lény – nem csak fizikai síkon tud műanyagot termelni.

 Nyáridő. Lombzöld és szalmakék.

Mögöttük néma, mozdulatlan-mozdíthatatlan tanúk.

Hegylelkű barátom a Himalájában, én a Cserhátban –  kinek melyik hegy jutott. 

Mindenki görgeti a maga köveit, építi a maga templomát. Olykor meg porig rombolja. 

De a benső szentély rom(b)olhatatlan, ott nincs légszomj és magaslati betegség. 

Ott lankadatlan lobogás van. 

A hegy gyomrában találkozunk.