Az anyai szerephez való viszonyulás meglehetősen ambivalens nem csak a társadalomban, de a családok szintjén is. "Örökölt sorsok”, ismételt minták, nagy (új) mintahiány, nagy verseny, ugyanakkor széles szolgáltatás-választék, végtelenített önkeresés és mindehhez – a régi formájában már egészen biztosan – nincs megtartó közösség. Mibe lehet akkor kapaszkodni?
Mint egykori buroklétezőre – egy vigasztalhatatlanul síró csecsemővel – 28 évesen, a barátaim között úttörőként rám szakadt a felelősség. Meg egy Döbrögi típusú, nappalinkba sáros lábbal berontó, megrögzött tápszer- és antibiotikum adagoló gyermekorvos anyai ösztönöket csírájában elfojtó kinyilatkoztatásai. Akkoriban mindezt még nem sikerült artikulálni, így segítséget kérni sem tudtam. Kapaszkodót mindig azok a dolgok jelentettek, melyek tágították életem szűkösnek érzett kereteit, melyek kivontak a néha viselhetetlennek tűnő monoton valóságból.
Még zuglóiak voltunk, amikor megismertem a Ringatót és Hazay Annamária (Ancsa) foglalkozásait. Ancsához jártam az első gyermekemmel a patinás Stefánia Palotába csütörtök délelőttönként. Tágasságot adott térben, ahogy végiggurítottam a kisfiamat a széles Stefánia úton, a sárga lombú vagy épp zöldellő fák alatt. És tágasságot adott időben is, mert tudatosította bennem, sokan voltak előttem is a maguk (történeti-társadalmi szempontból egész biztos, hogy súlyosabb) küszködéseivel. El már ritmusra, dallamok szárnyán suhantunk büfés pogácsával a kézben és ilyenkor újra hittem, „költőien lakozik az ember” a prózai hétköznapokban is. A népdaloknak lelke van, az elődök, a „régi” lányok, asszonyok, emberek éltették őket – vagy épp a dalok éltették őket. (És persze az énekelt verseknek is lelke van – pláne, ha a szerző Weöres Sándor vagy Csukás István.)
A régiek kiénekelték az örömet, a fájdalmat, a munkát, az ünnepet, lelkük éhségét és a teljesség illékony pillanatait. Ízt, színt adtak az őket körbevevő világnak. Nem méricskélték és minősítették, hanem kapcsolódtak hozzá, beleálltak, alakítani merték – kézzel, hanggal – ringatva bölcsőt, dagasztva tésztát vagy épp emelve kapát…
A Ringató-módszer („Vedd ölbe, ringasd, énekelj!”) méltán kapott Magyar Örökség Díjat, mert mindebből a (nép)dalkincsből nem csak az édesanyák, hanem minden magát magyarnak valló ember meríthet. A hamar érkező másodikkal, a lányommal – aki egész más tapasztalatokat hozott – már a Lipták Villába (underground nevén Zeg-Zugba) jártunk ringatózni. Jó volt újra átélni az „örök jelenidő” üzenetét, az évszakok váltakozásának ritmusát, az univerzális emberi tapasztalatok összekötő erejét. Jó volt gyermeki, vagyis nem „fölnőtt”, de igazából a legfontosabb kérdésekre választ kapni:
„Ág, ág, kicsi ág, mire használ a világ? / Hogy a tobozt ringassam, szélfúvásban megtartsam. // Hát te, ha lehullsz, kicsit toboz, mire jutsz? / Majd az erdő befogad, fa tövében helyet ad. // Erdő, mire nősz, hogyha jön a hideg ősz? / Mártonka, ha látogat, tűzrevalót válogat.”
A legkisebb királyfi mint digitális bennszülött, vagyis „Covid-baba” – mindig a legfrissebb járványügyi intézkedésekhez igazodva – idehaza kapta a legtöbb zenei élményt. Az ominózus „Sárkányparipán vágtattam”, vagyis a ringatós lila könyv zenei mellékletével akár fél órára is le lehet kötni a figyelmét. Amikor este a képernyőn – nagy mackója társaságában, a kandalló előtt – „Ancsa néni” mesél, megélem az elég jó anyaságot különösebb wonderwomen-erők mozgósítása nélkül is csupán azért, mert tudom, hogy nem csak kiváló szakmai felkészültséggel és rengeteg kisgyermekes tapasztalattal, de szívvel-lélekkel ad át valami maradandót a gyerekeimnek. És kedvem kerekedik előkapni azt a szekrény tetejére száműzött gitárt is! Mert ezek a foglalkozások közösségbe hívnak, kompetenciaérzést adnak az értékőrzésben is. A zene megnyit, közösségbe kapcsol és az életre hangol. A dal mindig ugyanaz marad és ha kell, a megfáradt ringatót is elringatja...
