Nyáridő. Lombzöld és szalmakék.

Mögöttük néma, mozdulatlan-mozdíthatatlan tanúk.

Hegylelkű barátom a Himalájában, én a Cserhátban –  kinek melyik hegy jutott. 

Mindenki görgeti a maga köveit, építi a maga templomát. Olykor meg porig rombolja. 

De a benső szentély rom(b)olhatatlan, ott nincs légszomj és magaslati betegség. 

Ott lankadatlan lobogás van. 

A hegy gyomrában találkozunk.

Meghasonlott földi valóságunk (minden egyéb híresztelés ellenére) számokban kevéssé – a lényeget tekintve egyáltalán nem – mérhető. Egy biztos, hogy a bináris kódoknak megfelelően akármit kezdünk is magunkkal, „egyek” vagyunk, azaz: élünk! És ez már önmagában is nagy dolog, még ha nem is érezzük mindig. Sosem érhetjük el a nullát, csak belső érzet szintjén, illetve mondhatja a külvilág, hogy „nulla vagy” – ahogy nekem a Facebook rendszerhibája miatt a blogoldalam lájkszámlálója –, ez az alapállapoton mit sem változtat.

Lehet egy életen át nullában gondolkodni és mindent lenullázni, amivel találkozik az ember, de talán nem érdemes. Annál is inkább, mert aki így jár el, annál sokszor kilóg a lóláb: egy nagy kövér, pocakos nulla – odabent, önmagáról.

Menj közelebb a nulládhoz, és eltűnnek a körbezáró, fojtogató görbék, csak lehetőség és tágasság van. Távolodj el tőle – egy ablakot vagy ajtót láthatsz. Most indulj el felé, és lépj, ha bírsz, vagy ugorj, ha mersz! A nulla egy nagy kamu, a nulla a nemlét illúziója, ne engedd, hogy eluralja bensődet és rád nehezedjen, ne higgy neki! Ködből van – ha végre szembenézel a félelmeddel, és hozzáérsz, eloszlik. Volt – nincs.

A semminek nem kiterjedése vagy ereje van, hanem önálcázó és illúziókeltő képessége. Beleolvad a környezetébe, hozzánő, odatapad ehhez meg ahhoz a valóságdarabodhoz, csak egy kis semmiség – aztán azon kapod magad, hogy a semmi ágán ülsz, arra építettél, azt hitted, az az alap.

Gyere le  – ne várd az „örökegyet”, hanem légy! Egy, kettő és így tovább…