„Anya, ez a kislány miért öreg?” – tette fel a kérdést az Unicef plakátját nézve a ma négyéves kislányom.

Néhány kiszámíthatóan elkövetkező további miért-kérdést átugorva, a hasonló párbeszédek tapasztalatiból kiindulva bátran és értelmesen a következőt feleltem: „Nem tudom.”

Egy ideje ezt vállalható megoldásnak gondolom. Ugyanis 33 évesen sincs fogalmam arról, miért kell ennek így lennie. Privát kis hétköznapi korrupcióimat viszont nap mint nap tetten érem.

Különösen szerettem gyerekkoromban az olyan mesekönyveket, melyeket lapozva az olvasó maga döntheti el, merre tovább: a tiltott rengetegbe, az Óperencián is túlra, a hmcs karjaiba vagy épp onnan el. Azért tetszett ez a megoldás, mert mindig aktuális hangulatomhoz igazíthattam a mese folyamát, sőt, beindította fantáziám darkosabb v. rock&rollosabb megoldások irányába is.

A legjobb azokkal, akiknek az igene igen, a neme nem és amúgy meg semmi kombiné nincsen.

Helye van a hallgatásnak, helye van a szomorúságnak és valahogy – időtágító módon – mindig tér nyílik a valódi találkozásra.

Az ilyen emberek társaságában a legelvadultabban zakatoló elme is lecsendesedik, az ember ül és lélegzik,

nem érez semmiféle késztetést arra, hogy előadja magát, hogy megmondja, megmagyarázza,

hogy megoldja, helyretegye, hogy megragadja, hogy akarja.

Csak ül a fűben mezítláb és hallgatja maga körül a zsongás-zsibongást.  Hogy nélküle is forog a világ. Hogy élnek, lebbennek, szinte integetnek a levelek, hogy elevenség van mindenütt, és hogy mindehhez létével ő egyáltalában semmit hozzá nem tesz.

(…)

Hol vagytok, indiánok?

És hová bújt lelkem indiánja?