18 éves voltam, amikor örökbe fogadtam. Piliscsabán, az egyetemi évek legelején sodorta mellém az élet. Tekintve, hogy – mint utólag összeraktam – ebben az időszakban éltem lélekben a gimnáziumi éveket, nem sokat tudtam a felelős állattartásról és egyáltalán arról, miről is szól az, ha valakit megszeretünk. A kisherceges paradigmát idézve megszelídíteni tulajdonképpen nem sikerült ezt az utánozhatatlan karaktert, köszönhető ez egyrészt Kifli előttünk ismeretlen előéletének, továbbá minden bizonnyal a falkavezérségnek mint olyannak az attribútumait nyomokban sem tartalmazó, akkor még teljességgel súlytalan, légnemű lényemnek.

Lementettem magamnak egy képkockát gyermekkorom egy meghatározó orosz mesejátékából. A főszereplő és mindenféle misztikus kalandokba keveredő két gyerek édesanyja légtornász. Egy „ki tudja, megtörtént-e” kaland során az anyuka aranyruhában hintázik a magasban le-föl, lábait lógázva, fejét önfeledten hátra hajtva, haját lobogtatva, nevetőn. Alakjában egyszerre van méltóság és báj, erő és könnyedség. Formás sziluettjét aranyos fény övezi, de nem úgy, mint az elérhetetlen hatalmasságokét, hideg szoborszentekét, jégcsapkirálynőkét, hanem életörömös, hívogató, irányadó és biztató ez a derengés. Égbe hágásra, de nem harcra, hanem játékra hív.