Megvan a kívülről szuggerált „tisztátalan vagyok”-érzet, és a mozdulat, ahogy hazaérve profi amerikai kosárlabdázókat megszégyenítő elszántsággal zsákolod a levetett ruhákat a mosógépdobba? Aztán a zuhany alatt ereszted magadra a vírusölő forró vizet, és próbálod leengedni a lefolyón az összes parád, szeretteid hisztérikus féltését, a mögötted álló napi gerillaakciók abszurditásait, a magad kicsinyességét, hitetlenségét, a szívedhez újra csak közel engedett kétség szárnytörő valóságosságát? Aztán kilépsz és keresed a kapaszkodót, az ismerős tevékenységek otthonosságát, a kapcsolódás lehetőségeit, laza magad. Eszedbe jut, hogy elvileg van humorérzéked, meg ismered a könnyedséget. És van bátorságod odahagyni maszkod, lefagyott Sikoly-arcod, és elindulni a benső erőforrások felé a D-vitamin mellett nem kevés mondjuk úgy, leszamilesz-tablettát leküldve...