„Sohase láttam ilyen időt…” énekli Cseh Tamás. Saját bőrünkön érezzük a „kairoszt”, mely minden eddig megszokottat felülír, köztük napi, magunkért-aggodalmainkat is. Az „én” helyett a „mi”, a „bennem” helyett a „köztünk” kerül előtérbe. Barátkozom a bizonytalannal, a tökéletlen, félkész és rendetlen már régóta barátom, mert potenciálisan érzem benne a növekvőt, a megvalósulni vágyót, a megelevenedő életet...

Ezen a képen egy elégedett, önbizalomban, jövő iránti nyitottságban és örömteli várakozásban fürdőző nőt láthatunk. A kép egy jóléti helyszínen készült, távol a világ zajától. A hegy tetejéről azonban mindig le kell ereszkedni: az utazás véget ért, hazaérve – épp 33. születésnapján – aggasztó hírekkel szembesült a külvilági ingerektől jólesőn eltávolodó. A leglélekfárasztóbb és legelidegenítőbb tevékenység a bénító félelem, önköreink kőhordalékának sziszifuszi görgetése. A legmegnyugtatóbb, a legéletigenlőbb az otthonos tevés-vevés, az önfeledt belemerülés.

Ádámtól és Évától kellene kezdeni ezt a bejegyzést. A bibliai bűnbeesés történetének, a csábító, kígyóval cimboráló első nőnek a démonizálása a kutatók szerint ugyanis nagyban rányomta a bélyegét az egész nőtörténetre, és egyik eredője volt a nők évszázados elnyomásának. Ugyanakkor az égi és földi nő, az égi és földi szerelem, a nő mint ihlető múzsa mindig is tárgya volt a filozófiai, vallásfilozófiai diskurzusoknak és a művészeteknek egyaránt. Ez a végletes, éles és életszerűtlen szembeállítás, a durva kontrasztok sajnos a mai napig jellemzik gondolkodás-és beszédmódunkat, nincs meg a felismerési képességünk, a benső tágasságunk ahhoz, hogy áttörjük a szellemi-lelki korlátokat, ennek pedig szintén (társadalom- és kultúr)történeti gyökerei vannak.

(A blog nőnapi akciója, az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretein belül március 8-ig minden nap egy kapcsolódó irodalmi szöveg(részlet)et osztok meg ebben a rovatban szubjektív kommentárokkal ellátva.)

Gyönge idegzetű teremtésként alaposan beletört a bicskám Tóth Krisztina legutóbbi novelláskötetébe, a Fehér farkas címűbe. Fizikai rosszullét környékez ugyanis bizonyos kíméletlenül valóságos jelenségek nagyfeszültségű – még ha csak – érzékeltetésének hatására is, aztán rendre napokig nem tudok szabadulni tőlük. Úgyhogy a címadó novellát sem sikerült végigolvasni – viszont volt egy, amelynek a felidézése most paradox módon a soron következő leányálmos bejegyzésem felé lendített.

A blog nőnapi akciója, az Egy csokor jószöveg nőnapra sorozat keretein belül március 8-ig minden nap egy kapcsolódó irodalmi szöveget osztok meg ebben a rovatban szubjektív kommentárokkal ellátva.

Az első választott szöveg – egy 1976-os novella – „provokatív” módon egy férfi, ráadásul egy amolyan igazi „egy darabból való” erdélyi ember tollából származik. Megdöbbentő, hogy ez a nagy termetű, szűkszavú ember, ez a számtalan „tüskevárat” és „téli berket” megjárt Szilágyi István mennyire bele tud érezni, mennyire bele tud merülni egy mai szemmel viselhetetlenül nehéz (de a korban egyébként tipikusnak mondható) női sors mélyrétegeibe.