Megvan a kívülről szuggerált „tisztátalan vagyok”-érzet, és a mozdulat, ahogy hazaérve profi amerikai kosárlabdázókat megszégyenítő elszántsággal zsákolod a levetett ruhákat a mosógépdobba? Aztán a zuhany alatt ereszted magadra a vírusölő forró vizet, és próbálod leengedni a lefolyón az összes parád, szeretteid hisztérikus féltését, a mögötted álló napi gerillaakciók abszurditásait, a magad kicsinyességét, hitetlenségét, a szívedhez újra csak közel engedett kétség szárnytörő valóságosságát? Aztán kilépsz és keresed a kapaszkodót, az ismerős tevékenységek otthonosságát, a kapcsolódás lehetőségeit, laza magad. Eszedbe jut, hogy elvileg van humorérzéked, meg ismered a könnyedséget. És van bátorságod odahagyni maszkod, lefagyott Sikoly-arcod, és elindulni a benső erőforrások felé a D-vitamin mellett nem kevés mondjuk úgy, leszamilesz-tablettát leküldve...

 A szívszorító és drámai eseményekkel párhuzamosan felemelő történések is zajlanak a koronavírus elleni küzdelem heteiben: a karantén alá került Velence csatornáiban újra halak, hattyúk, kikötőiben delfinek úszkálnak, jelentős mértékben csökkent a légszennyezettség a vírus sújtotta térségekben, a kialakult helyzet kedvez a kistermelőknek, és egyfajta újközösségiség is épül az online térben, mely értékorientált módon köti össze virtuálisan a #maradjotthon sorstársakat, akik jó úttörőhöz méltón ott próbálnak segíteni egymásnak, ahol csak tudnak.

A mozgástér szűkülése mintha újfajta leleményt és konkrét, tevőleges szabadságmunkálást hívna elő a négy fal közé szorultak meglepően széles köréből. A "karanténlét" lehetőség életünk mélyebb rétegeinek átvilágítására és a kapcsolódásra: szűkebb és tágabb környezetünkkel, önmagunkkal, sőt, a mikrouniverzumunkon és egóterünkön túlival is. Számtalan, a problémát elvontabban megközelíteni igyekvő gondolatmenet fut ki arra, hogy ha ezen a megpróbáló időszakon túl leszünk, nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, minden más lesz.  Születőben egy új attitűd? Születőben egy új világrend?

Ha így van, most a "vajúdás" szakaszában járunk. Bele kell menni, át kell neki adni magunkat, mint valami örvénynek, és ki kell tartani – a „legaljáig”. Bár a frontvonalban küzdők – és mindennapi életünk csöndes, észrevétlen kiszolgálói – mögött a jóléti polgárok feladata nem túl megerőltető. A mentálisan persze nyilván terheltebb „bezártságban” megtartó erő lehet az egészséges távolságtartás a médiától, ugyanakkor a közösségvállalás a közvetlen környezetünkkel. És a jófajta napi rutinok kialakítása, amelyek elősegítik, hogy két lábbal a földön állva, motiváltan tehessünk magunkért és egymásért nap mint nap.

Egy vajúdó világban, a megszokottól eltérő, rendkívüli helyzetben, „földrengéskor” különös érzés gyermeket várni, szül(et)ésre készülni.  A dinamikus változásban megállni és egységben maradni. Tartani a fókuszt, befelé figyelni, ugyanakkor kifelé is „résen lenni” – maszk mögött, lakat alatt. Furcsa módon azonban épp a következő lépésre irányuló figyelem az, ami megtart. És a jövőbe kivetített félelem és bizonytalanság benső terünkből történő kirekesztése.

Aki bátran áll neki élete alakításának, annak nem lesz ideje szorongani. Aki tudja, itt és most dolga van, nem fog feleslegesen agyalni. Ahogy a föld, melyen a vajúdó megveti lábait, segíti őt a folyamat előrehaladásában, a gyökerekig való lehatolásban, úgy segíti a mindennapi élet állandó kellékeinek és ajándékainak észrevétele, megbecsülése a vajúdó világban való megmaradást: a kenyér, a víz tisztelete, a tűzhely melegének öröme, a „minden adott”, „minden megvan” érzet benső növelése.