Karcag szülészeti osztályára is megérkezett a Mikulás. Zsákjába rakta az összes anyjától elszeparált újszülöttet az osztályról, mindegyikükre „cuki” piros Mikulás-sapkát is húzott. Az újonnan a világba érkezők nyilván mind elnézően, csöndben mosolyogtak a kedves akció közben, és a kattanó vaku sem zavarta őket „mindent anyáért” és „cuki vagyok” jelszavakra. Az ötletgazda és kivitelező leleményes karcagi csecsemősnővérek, kiknek úgy tűnik, kollektív tudattalanja kiütéses győzelmet aratott józan eszük felett, persze nem értik, mi itt a gond, ők csak jót akartak. A helyzet és a szomorú valóság viszont az, hogy merő jóindulatból is lehet emberi méltóságot sérteni.
Merthogy akármilyen kicsi és magatehetetlen is az ember, attól még ember – ennek egyéni, társadalmi, jogi vonatkozásaival, szellemi-lelki dimenzióival együtt. És ezt talán még december 6-án is érdemes szem előtt tartani. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a karcagi csecsemőosztályon történt télapós tréfa mindenkiről szólt, csak a voltaképp eszközként használt újszülöttekről nem. Nekik ugyanis az égvilágon semmit nem jelent egy dátum a maga fogyasztói körítésével. Nekik nem Mikulás-sapkára, hanem elsősorban (és kizárólag) az édesanyjuk testi-lelki közelségére van szükségük. Az édesanyáknak meg nem mikulásos meglepire, hanem arra, hogy elismerjék végre idehaza is, hogy ők az elsődlegesen kompetensek a saját gyermekük ellátásában.
Mindamellett, hogy nyilván szükséges volna a pszichológiai mellett egy nagyobb ívű – történeti-filozófiai szempontú – etikai modult is beépíteni a hazai újszülöttgondozók képzésébe, valamint hogy magam becukulás helyett valószínűsíthetően inkább szívrohamot vagy agyvérzést kaptam volna, ha anno a gyermekemet pusztán szórakozásból piros hacukába csomagolva adták volna át, nem gondolom, hogy a tréfás kedvű csecsemősöket elő kellene állítani vagy meg kellene hurcolni az eset miatt. A giccsbe bugyolált, nyilvánosság előtt mutogatott újszülöttek, a piros sapkás-piros pólyás abszurd képek valójában látleletek a mai magyarországi szülészeti rendszerről. Éles fénnyel világítanak rá egy sokkal mélyebb, rendszerszintű, szemlélet- és működésbeli problémára.
A karcagi eset kapcsán számomra alapvető kérdés, hogy az ízléstelenség számonkérhető dolog-e. Merthogy az érzékeléséhez szükség van egy olyan szenzorra, amely – az egyén előtörténete, neveltetése, környezete, lehetőségei következtében – nem biztos, hogy adott. De jó hír, hogy fejleszthető! Divatos kifejezés az érzékenyítés mostanában. Nem gondolom szerencsésnek, pont azért mert az érzékenységhez először is érzékelési képesség kell. Tehát mélyebbre megy a hiánya, mint hogy kozmetikázzunk az illetőn egy kicsit. Ezért lehet az, hogy most minden valószínűség szerint a karcagi csecsemősök és az akció eredményét lájkoló tömegek nem értik, mi a gond, és talán – a nagy lájkhegyek után a másféle felhangokat is észlelve – meg is vannak bántódva kicsit. Mert hát hogyan lehet egy kedves, ártatlan tréfából közfelháborodás. Miközben nyilván megy a nagybani szülészeti korrupció Karcagon is. A nagy zsetonokat zsebre tevők pedig nyilván nem azon gondolkoznak, hogyan szerezhetnének örömet a kismamáknak. Nem igazság, tényleg nem igazság. De itt tartunk.
És remélhetőleg, ha kibeszéljük, átgondoljuk, és megkeressük a magunk lehetőségeit egy ilyen eset mögött, mérsékelhető kissé a hazai közízléstelenség mértéke, és talán majd egyszer a szülészeti elefántcsonttornyot uralók is kénytelenek lesznek alapjaiban átvilágítani az általuk működtetett rendszert, és megvizsgálni a maguk felelősségét – na de az már nem lesz ilyen cuki történet.